Az én történetem

Azt olvastam, hogy ha kiírom magamból, az segíthet a trauma feldolgozásában, és ezzel együtt a depressziómon is. Szóval egy próbát megér. Már kiskorom óta bántalmazott vagyok, főként verbálisan. Az első emlékeim óvodából vannak, nagyjából 5 éves lehettem. Volt egy srác, akinek az volt a szórakozása, hogy a fülemet teljes erejéből meghúzza. A gyakoriságára nem emlékszem pontosan.

Aztán év végén átkerültem egy új osztályba. Az óvoda utolsó évében nem volt gond, viszont amint átkerültem az új osztállyal az általános iskolába, nagyon gyorsan bullying célpontjává váltam. Mivel otthonról is csak megfélemlítést kaptam, így nem tanultam meg kiállni magamért, de erről majd később. Az első években nem emlékszem, milyen gyakori volt a bullying, de tisztán vissza tudok idézni jeleneteket a fejemben. Voltak szavak, amiket minden nap megkaptam, többször is: „csontváz”, „elfúj a szél”, „miért vagy ennyire sovány?”, „vézna” stb. Ahogy teltek az évek, úgy vált egyre gyakoribbá ez az egész, és a végére már fizikai bántalmazásig fajult a helyzet.

Amikor már öngyilkos akartam lenni, hatodik osztály környékén otthon sírva mondtam el, hogy bullyingolnak. Apám nem emlékszem pontosan, mit mondott, de az tisztán megvan, hogy elég közömbös válasz volt. A szülői értekezletre anyum elment, és rákérdezett, hogy mi a helyzet ezzel, és a srác azzal védekezett, hogy „én piszkálom őt”. Ezután nem történt semmi, a bullying tovább folytatódott, és talán még gyakoribbá vált. (többnyire 7 éven át egy darab ember bullyingolt de voltak alkalmak amikor csatlakoztak hozzá másik is.)

Tisztán él a fejemben a kép, ahogy anyumnak otthon kijelentem, hogy meg fogom ölni magam, és ő felém nyújtja a kést, és valami olyasmit mond, hogy „hajrá”. Minden nap gyomorgörccsel mentem be, és bármennyire voltam rosszul, mindig megkaptam, hogy „semmi bajom”, „keljek fel”, és ha csak nem hánytam vagy nem volt komoly lázam, akkor mennem kellett (néha még ilyen esetekben is). Gyakran megkaptam a tanároktól, hogy „miért nem tanulok?” és „miért alszom át az órákat?”. Összességében úgy kezeltek, mint egy problémás gyereket, aki el van a sarokban, és legalább csendben van.

Hetedik osztály végére meg is buktam, és szerintem ez volt az az esemény, aminek köszönhetem, hogy egyáltalán lehetőségem van ezt a posztot megírni. Biztos vagyok benne, hogy ha azzal az osztállyal még egy évet le kellett volna húznom, eret vágtam volna. Az új osztályomban már nem volt jellemző a bullying, innentől kezdve inkább a szociális hiányosságaim okozták a gondot. Féltem bárkihez is hozzászólni, mert ki tudja, milyen következménye lesz. Habár a bullying már nem volt, a depresszióm már kialakult. Ugyanúgy megkaptam, hogy „miért nem tanulok?”, és minden ment egészen addig, míg elégszer meg nem buktam ahhoz, hogy a suli kirakjon.

A következő tanévre részt vettem egy programban, ahol a nyolc általánost lehetett megszerezni. Alig voltunk páran az osztályban, itt már nem voltak problémák. Csak arra gondoltam, végre vége a bullyingnak, miközben fel sem tűnt számomra, hogy eltűntek az érzelmeim. Olyan voltam, mint egy robot, nem éreztem semmilyen negatív érzelmet, de pozitívat sem sokat, és mindenre logika alapján tekintettem. Már csak egy hónap volt hátra a suliból, mielőtt meg tudtam volna szerezni a nyolc általánost tartalmazó papírom, amikor az egyik nap bementem, ettem egy keveset, és szörnyen rosszul lettem. A tanárom hazaküldött, és annyira rosszul voltam minden nap, hogy az utolsó hónapot teljesen kihagytam. A vizsga napjára bementem, és könnyedén sikerült is, de nem tudtam, hogy mitől vagyok folyamatosan rosszul. (Mint utólag kiderült, refluxos lettem.)

A háziorvosom javasolta, hogy menjek el gyomortükrözésre, de annyira féltem tőle, és motiválatlan voltam, hogy három évig húztam, mire elmentem. Azóta szenvedek ezzel. Munkahelyet nehezen találok az alacsony iskolázottságom miatt, pedig egy komolyabb összegben mernék fogadni, hogy jóval érettebb vagyok, és a lexikális tudásom is fényévekkel több, mint a saját korosztályomé. Csak a cégeket nem ez érdekli, hanem hogy van-e papírod.

Az itthon történtekről viszonylag kevés emlékem van, de már kiskoromból vannak emlékeim arról, ahogy apám ordibál anyummal, és néha iszik is, gyakran meg is üti. Volt egy alkalom, hogy kést ragadott, és az asztalba szúrta. Ekkor a bátyám feljelentette, és onnantól valamennyire visszafogta magát. Gyakran megkaptam apámtól, hogy egy senki vagyok, sosem fogom semmire vinni az életben, és kisegítő iskolába fogok kerülni, ha nem javítok a jegyeimen. Ezt gyakran ordibálva mondta. Nem volt gyakori felém, de pár pofon is elcsattant. Aztán egyszer csak elköltözött, de a problémák ezzel sem oldódtak meg. Anyum sem tanulta meg sose, hogyan kell kiállni magáért, ezért a kistesóm miatt a mai napig valamilyen szinten kapcsolatot kell tartsunk apámmal (habár ha minden jól megy, pár hónap és ennek vége). Apámnak hála a tesóm is bullying áldozatává vált. Lelkileg szörnyen megterhelő, de próbálok neki segíteni. Most, talán ez fél évnyi próbálkozásom után megoldódott, de elég bizonytalan a helyzet.

Összességében itt vagyok, 20 évesen, egy érzelmi roncs vagyok, és semerre nem tudok lépni az életben. A saját problémáim helyett anyum és a tesóm problémáit kezelem. A refluxom miatt, amit nagy eséllyel pont a bullying okozott, az életben sem igazán tudok mozogni a gyakori hányingerek miatt. Ha próbálom újra átélni fejben a leírtakat, akkor az agyam egyszerűen leblokkolja az érzelmeim. És a munkaerő piacon sincs sok esélyem. Hiába látom át most már teljes mértékben a problémát míg nem fogom tudni feldolgozni a gyerekkori traumáim addig esélytelen hogy bármerre is lépni tudjak.

Ha valaki magára ismert nyugodtan írja le a saját történetét. Nem vagytok egyedül ezt ne feledjétek.